11 évvel ezelőtt a világ megállt számomra. Egyik pillanatról a másikra, levegővételtől levegővételre, pillantásról a másikra. Pedig még csak véletlenül sem volt váratlan, a zsigereimben már éreztem, hogy ez lesz a vége, a tudatom készült rá, csak éppenséggel a szívem így is, úgyis sokkot kapott. Merthogy 14 évesen elveszíteni az egyik szülődet, vagy tulajdonképpen bármikor ilyen tragédiát átélni, sehogy nem lesz elviselhetőbb. 

Látom, hallom, de nem értem 

Eleinte sokszor visszagondoltam arra a pillanatra, amikor utoljára láttam: a mai napig feltudom idézni, hogy pontosan mi történt, hogy hívtam az orvost, apámat, a többieket, hogy a szobájában tartottam a húgomat, hogy ne lássa mi történik. Ma már mégsem teszem. Nem azért, mert ennyi idő alatt nem sikerült volna dűlőre jutni a tényállással, hogy félárva lettem, hanem azért, mert az a személy, akit aznap őriztem, amikor beköszöntött a vég, már nem az a nő volt, akihez életem legszebb élményei kötődnek. 

A személyisége már közel sem azt az életvidám emberét tükrözte, akivel hatalmas kalandokat éltünk át minden egyes budapesti bőrgyógyászati kirándulás során, akivel elmentünk kiválasztani a szülinapi tortámat, aki gyerektornára vitt, aki kozmetikust játszott rajtam, aki megtiltotta, hogy borotváljam a lábamat, aki az én anyukám volt.

Szóval azt a másfél évet bizonyos szempontból zárójelbe kell tennem és teszem is, mert nem vagyok hajlandó arra, hogy a betegsége megmérgezze a szép emlékeimet róla. 

A “parentifikált” gyerek

Nem is olyan rég elkezdtem azon aggódni, hogy milyen mulandó az élet és én a legtöbbet akarom kihozni belőle, 94 évig élni, mint a dédimamám, aki szinte az utolsó hónapokig remek állapotban volt. Az azonban aggasztott, hogy egy ilyen betegség engem is utolérhet-e és emiatt sokat stresszeltem, agyaltam, míg végül arra nem jutottam, hogy objektíven állok a dologhoz és az értelemszerű szűrővizsgálatokon túl mentálisan is helyre teszem magamat. Ekkor jött képbe Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyve, amit szerintem ma már senkinek sem kell bemutatni, hiszen hosszú hónapok óta méltán van a sikerlisták élén. 

Így én is belekezdtem ebben az önfelfedező körútba, hogy feldolgozzam a múltamat és ezzel esélyt adjak a jövőmnek, egy egészséges perspektívának. Az elején a könyv szinte azonnal be is szippantott és szerintem az első 100 oldalt egy ültömben el is olvastam. Majd jött egy kis szünet, de 2-3 etapban be is fejeztem és valóban találtam benne olyan kérdéseket, felismeréseket, amikre azt tudtam mondani, hogy ebben jobban el kell mélyednem.

Az egyik pont a könyv végén volt, a parentifikált gyerekekről szólt, akiket a szüleik lényegében előléptettek már viszonylag korán, így váltak “korafelnőtté”. Mivel én voltam és vagyok is a legidősebb testvér, szinte értelemszerű volt, hogy tudattalanul is, de felnőttes szerepet kaptam.

Nem kifejezetten emlékszem, hogy milyen volt az életem előtte, bár bevallom egy kicsit csaltam és az utolsó utáni másodpercben, amikor már tudtam, hogy most egy teljesen új dolog, egy más világ kezdődik, akkor beiktattam egy pillanatot és elmentem a volt osztálytársaim nyolcadikos ballagására az egyik barátnőmmel. Végignéztük az ünnepélyt, egy kicsit mosolyogtam is, majd hazafelé menet bevallottam neki, hogy az anyukám már nincs közöttünk. És akkor onnantól kezdve tényleg minden más lett, mert már mindenki tudta és mindenki úgy is kezelt. 

A felelősségi körök persze nem abban a minutumban szakadtak rám, már a betegsége alatt is kellett főzni, mosni, vasalni, takarítani vagy éppenséggel a húgomért oviba járni. Csakhogy addig mindenki ideiglenesként kezelte a helyzetet, onnantól viszont, hogy már visszafordíthatatlanul új élet lépett érvénybe az és erőviszonyok is alakulni kezdtek, mintha tényleg jónak látták volna, hogy elsősorban én, de ehhez értek. Eleinte pedig tetszett is a felelősség, szinte lelkesítő volt egy olyan célt találni az életemben, ami annyira leköt, hogy közben nem azon morfondírozok, hogy hol van az anyukám. És felreértés ne essék én szívesen vállaltam is ezt a szerepet, feltehetőleg azért, mert klasszik ENFP-T féle segítő típúsú személyiségem van. 

Egyedül talán szülői értekezletre nem jártam, de amúgy tényleg mindent is csináltam, voltam beszélgetőpartnere, barátja apámnak, de még a húgaim pótanyukája is, bármennyire is tiltakoztak ellene. Én ott voltam. Közben azonban egyre jobban elfelejtettem kamasznak lenni. Meggyőztem magam arról, hogy nem akarok buliba járni, magamba zárkóztam és az iskolában is egy olyan közösségi szerepet kerestem, amivel másokat segítettem. 

Ahogy apám későbbi barátnője utolsó búcsúüzenetében meg is jegyezte nekem: “Én csak akkor érzem jól magam, ha másoknak segíthetek”. Amúgy nem, és az üzenetnek is volt számomra egy elég rossz lecsengése, ami csak még könnyebbé tette az elvállást. 

Az időszak, amikor utáltam mindenkit, akinek volt anyukája 

Nem mondom, hogy büszke vagyok rá, de azért egy dühös kiskamasz ott bújkált bennem és nem könnyítette meg az életemet se. Egyszer képes voltam órákig könnyek között Beatlest hallgatni az ágyamban, hogy aztán érintőlegesen kimásszak a kis világomból és szép arcot mutassak azoknak, akik azt hitték, hogy egy nyári szünet alatt feldolgoztam anyukám elvesztését. Spoiler alert azoknak, akiknek még mindig nem világos: nem, nem így történt. 

De hogy miért utáltam azokat az embereket, akiknek teljesen természetes volt, hogy bármikor odafordulhatnak az édesanyjukhoz, kérdezhetnek tőlük és olyan támogatást kaphatnak, amire én már nem számíthattam? Fogalmam sincs, így volt egyszerűbb.

Könnyebb volt úgy élni, hogy nem szerettem az embereket. Amúgy sem bíztam meg bennük, mert, ha közel engedsz valakit, akkor nyilvánvalóan ott van annak a lehetősége, hogy elveszíted. És én már nem akartam senkit sem elveszíteni, mert úgy éreztem, hogy végleg összezuhannék. 

Anya halálát követően kellett egy egyik, majd rá két évre a másik papámtól is elbúcsúznom. És bár mindkettőjüket nagyon szerettem és sok szép emlékem köthető hozzájuk, egyikükkel nagyon közeli volt a kapcsolatom, lévén, hogy nagyon hasonlítottunk. Igazi cinkostársam volt gyerekkoromban, aki értem jött a suliba, matekkönyvet keresett nekem, amikor otthon hagytam a sajátom, aki bármikor elvitt bárhová, elég volt csak megkérnem, akivel bármikor eltudtam csevegni az Agatha Christie regényekről és osztozhattam a Poirot ellenes álláspontomban. Szóval amikor anyukám elvesztését követően már ő sem volt, végérvényes elhatározásra jutottam: én nem fogok senkit sem közel engedni magamhoz. 

Visszacsap a “késő” kamaszkor 

Elmentem úgy egyetemre, hogy nem volt kapcsolatom és úgy igazán csókolózni is csak talán háromszor csókolóztam. Eléggé lemaradva éreztem magam, de kárpótolt a tudat, hogy itt már magam leszek, én leszek az elsődleges fókusz és végül is felfedezhetem az életet. Talán készen álltam, talán nem, de azért első bliccre azt kell, hogy mondjam, amint megtaláltam a társaságomat, rögtön becsúszott néhány olyan féktelen buli, ami a wow, ilyenre is képes vagy kategóriába esett.

Nem gondoltam volna, hogy megesik, de visszaütött a felnőttesen eltöltött kamaszkor és hirtelen egy csomó mindent be akartam pótolni. És nem mondom, hogy ez rossz volt, mert akkor ott végre lelazultam, elengedtem magam, kipróbáltam szakmai lehetőségeket, megismerkedtem emberekkel és még egy párkapcsolatom is lett, ami tartott vagy 7-8 hónapig. 

A veszteség is csak izommemória 

Értsd úgy, hogy miután szakítottam az első pasimmal, megint rám köszöntött a letargia és azok az érzések, amik a halálhoz és egy hozzám közel álló személy elvesztéséhez kapcsolódtak hirtelen megint előjöttek.

Mint a mimóza, reflexszerűen újból összezártam és nem is szándékoztam újfent kinyílni, így kezdődött, meg a munkamániás korszakom.

Akkoriban tényleg azt hittem, hogy akkor teszem magammal a legjobbat, ha minden egyes másodpercemet lefoglalom és törtetek előre, erős leszek és megmutatom a világnak, hogy mi mindenre vagyok képes. Volt egy példakép a fejemben, aki rengeteget dolgozott, látszólag mindenre képes volt és bizony én is ilyen akartam lenni. Nem volt amúgy rossz élmény, csak éppenséggel nem kifejezetten egészséges.

Ehhez a felismeréshez természetesen hozzátartozik az is, hogy időnek kellett ahhoz, hogy mindezt így is lássam. Irónikus, hogy épp a napokban futottam bele egy mentális egészséggel foglalkozó oldal Instagram posztjába, aminek éppen az volt a lényege, hogy, ha azt érzed, hogy neked mindenképpen nyüzsögnöd kell és le kell foglalnod magadat, akkor lehetséges, hogy ez tulajdonképpen egy trauma-válasz, egy félelem vezérelte reakció, arra, hogy, ha lelassítanál, akkor a tudatosulna benned, hogy mi is történt és mit nem tudsz/ akarsz feldolgozni. 

Az érzelmek rendesen visszavágtak, köszönöm szépen. Az izommmemória alattomos variánsai.

Amikor leestem a magas lóról 

Már több, mint egy éve, de leestem az életemet jelképező magas lóról. Ennek persze köze volt a világban lezajló eseményekhez is, de sokkal inkább rólam szólt, arról, hogy itt a mester diplomám, a 4 éves szakmai tapasztalatom, a versenyeredmények, de mégsem vagyok boldog. És akkor ott teljesen újra kellett huzaloznom magamat, ami kicsit olyan volt, mintha újratanulnénk mindent, amit erről a világról tudok. 

Előtte is érzékeny voltam, de ez egy új szintet jelentett, amihez viszont kellett a “papahotel” biztonsága.

Előtte is minden hétvégén haza jártam, de ahogy beütött a home office a pandémia kezdetén kérdés sem volt, hogy én ezt otthon szeretném tölteni. Szinte rögtön egyértelművé vált számomra, hogy egyedül képtelen lennék végig csinálni, megbírkózni ezekkel a gondolatokkal, sőt, jól is esett, hogy elmenekülhettem, jó messzire. 

A mama/papa hotel egy olyan közkedvelt kifejezés, amivel gyakran dobálózunk mostanában, pedig igazából nem is értjük, hogy miről van szó. Nyilván olyan felnőtt gyerekekről, akik nem szeretnének elköltözni otthonról, szívesebben élvezik a fészek melegét. Elméletben. De vegyük figyelembe az erre visszavezethető gazdasági okokat is szerintem. Egy kezdőfizetés albértletre, rezsire és létezésre vajon mennyire elég? Ezt mindenkinek a fantáziájára bízom. Természetesen esetemben nem ez volt az elsődleges ok, de persze most már ez is fontos tényező lett. 

Ami engem haza vonzott az a családom közelségének a biztonsága volt. A bajban mindig egymás mellett álltunk, ez az érzés pedig egy olyan hihetetlen megnyugvást jelentett egy olyan helyzetben, amikor amúgy az életem darabjaira hullott, hogy ehhez az újratanulási folyamathoz más helyet tényleg el sem tudtam volna képzelni. Így ezúton kérek mindenkit, hogy gondolja meg kétszer, hogy mit mond vagy gondol azokról a fiatalokról, akik akár most ebben a helyzetben, akár máskor hazaköltöznek. A saját gondolatainkat is megéri időről időre újragondolni.

Ez a nyugalmat biztosító, itthoni állapot pedig idővel egy munkahelyváltást segített elő, egy új hobbi kifejlesztését, egy könyv megírását, majd aztán tataraammm... a negatív spirál újbóli elindulását is jelentette. 

A csontváz a szekrényben 

Sebtapasz. Majdnem minden, amit csináltam azidáig csupán egy sebtapasz volt.

Eltelt pár hét, hónap és ahogy kipihentebb és kiegyensúlyozottabb lettem, ami természetesen határozottan egy pozitív dolog, úgy jöttem rá arra, hogy ezidáig menekültem, rettegtem, paráztam, frusztrált voltam az új dolgoktól és mániákusan kerestem azokat a lehetőségeket, amikor tutira biztonságban voltam. Ez utóbbi persze nem feltétlenül rossz, de sok lehetőséget elszalasztottam, mert még csak nem is próbálkoztam. Befásultam és már nem is akartam beletenni az effortot, az akaratot, a munkát semmibe se. És ez volt itt az igazi probléma.

Ha kiállok magamért és nem munkahelyet, hanem attitűdöt váltok, akkor most nem azon lamentálnék, hogy mennyire is hiányzik a tartalomtervezés. Ha a korábbi blogjaimat rendszeresen írtam voltam, nem csak egyszerűen és gyorsan megúszható témákkal, amikre amúgy bárki képes némi írói érzékkel, akkor az írás sokat segíthetett volna a lelki állapotomon, a szövegírói karrieremen. Ha nyitottabb lettem volna emberek iránt, ha közelebb engedtem volna magamat hozzájuk, akkor ma már akár boldog párkapcsolatban is élhetnék.

Ezúttal ez nem az a pillanat, amikor nevetünk azon, hogy nem rágódhatok azon, hogy mi lett volna ha. Persze, az a múlt, ezt is el is kell fogadnom, viszont egyúttal be kell látnom azt is, hogy keveset foglalkoztam a belső motivációimmal, a saját érdekeimmel, a bennem rejlő lehetőséggekkel, tehetséggel, potenciállal.

Akarnom kell, bele kell tennem a munkát és akkor tudom majd igazán azt mondani, hogy ennek így kellett történnie, ezen nem is változtatnék már semmi mást. Na én erre vágyom most úgy istenigazából.

A pillanat, amikor újrakezdtem 

Az most volt, nem is olyan rég. Amikor leírtam egy füzetbe a terveimet, az elképzeléseimet, a céljaimat és elkezdtem egy megvalósítási tervet kidolgozni rá.  Végre nem féltem szembenézni önmagammal, meghatároztam a terveimet és az elképzeléseimet. Első lépések egyikeként megírtam ezt a cikket, és hirtelen minden könnyebbé vált. Mert elkapott a flow-élmény és már nem tudtam, hogy második, harmadik vagy a negyedik oldalnál tartok, nem érdekelt, hogy mi is kerekedik ki ebből az egészből, egyszerűen csak jött és jött, én pedig ráeszméltem arra, hogy pont erre volt szükségem. Mindez 11 év volt és még közel sincs vége. 

Most már jobb, hogy tudom elindultam a jó irányban, de éppen ezért is kezdtem el ezt a blogot, hogy a tudatomnak teret engedjek, kieresszem mindazt, ami beszorult és egy új tiszta lapot vehessek a kezembe, amire aztán azt írhatok, rajzolhatok, amit csak szeretnék. 

Hogy mindez miért tartott 11 évig? Valószínűleg azért, mert magamba fordultam, minden én és én akartam kezelni, tudni, irányítani. Beszéltünk erről a családommal, sok-sok lelkizésen vagyunk túl, de például professzionális segítséget sosem kértem, ami utólag belegondolva valószínűleg nagy hiba volt, és nem tartanám kizártnak, hogy a jövőben még felkeresek egy szakembert. Sőt, kifejezetten bíztatnék mindenkit arra, hogy tegye meg a szükséges lépéseket, ha ilyen sajnálatos helyzetbe kerül. 

Azt viszont fontosnak érzem kiemelni, hogy ez igazából egy soha véget nem érő folyamat. Az eleje persze intenzívebb, de soha nem lesz úgy igazán vége, és ez számomra is eléggé tanulságos volt. 

Lehet, hogy akkor könnyebb lett volna, lehet, hogy jobban bíznék az emberekben, lehet, hogy… Nagyon sok minden lehet, de ez nem az a fajta gondolatmenet, ellentétben a korábbival, amibe bele kellene bocsátkoznom. Azért vagyok itt és most, mert mindebben saját magammal küzdöttem magam, saját magam megértésért küzdöttem és azért alakult így a személyiségem, mert ezeket a lépéseket, még, ha tévesen is, de így tettem meg. Rá kellett jönnöm, hogy ez a kezdőpont, én, innen indulok és az első lépés mindig az, hogy felismerjük, hogy mi az, ami most van és mit tudunk rajta alakítani, fejleszteni. De akarni kell. Nagyon kell akarnom, munkát kell beletennem és csinálnom kell, nem azt várnom, hogy mi lesz majd. 

Van az a közhely, hogy “Te vagy a saját szerencséd kovácsa?” Hmm… De mi van, ha ez tényleg így is van?